Kedves testvéreim!,
Öröm számomra, hogy veletek lehetek a római székesegyházban: a pápa Róma püspöke, én pedig keresztény vagyok veletek és püspök értetek. Köszönöm a bíboros vikáriusnak a szavakat, amelyekkel megnyitotta ezt a találkozót, amelyet úgy élek meg, mint a püspök és népe nagy ölelését.
Köszöntöm a Püspöki Tanács tagjait, a plébánosokat, az összes diakónust, a rendi nővéreket és testvéreket, és mindannyiukat, akik itt képviselik egyházközségeiket. Köszönöm a tanítványságotok örömét, a lelkipásztori munkátokat, a terheket, amelyeket hordoztok, és azokat, amelyeket levesztek a sok ember válláról, akik kopogtatnak a közösségeitek ajtaján.
Jézus szavai a samáriai asszonyhoz, amelyeket az imént hallottunk az evangéliumban, ebben a nehéz történelmi időszakban, most hozzánk, a római egyházhoz szólnak: «Ha tudnád az Isten ajándékát» (Jn 4,10). Ennek a fáradt asszonynak, aki a nap legforróbb órájában jön a kúthoz, Jézus feltárja, hogy van élő víz, amely örökre oltja a szomjat, egy buzgó forrás, amely soha nem apad el: ez maga az emberiségnek adott Isten élete. Ez az ajándék a Szentlélek, aki oltja égő fájdalmainkat, és öntözi szárazságunkat, világosságot vetve utunkra. Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben szintén az «ajándék» szót használja a Szentlélek, a mindent megújítani képes teremtő Lélek megjelölésére.
A zsinati folyamaton keresztül a Lélek felcsillantotta az egyházi megújulás reményét, amely képes megújítani a közösségeket, hogy azok növekedjenek az evangélium stílusában, az Istenhez való közelségben, valamint a szolgálat és a tanúságtétel jelenlétében a világban.
Hosszú hallgatás és vita után a zsinati folyamat gyümölcse mindenekelőtt az volt, hogy bátorítást kaptunk a szolgálatok és karizmák értékének növelésére, a keresztségi hivatásra támaszkodva, a Krisztussal való kapcsolat középpontba helyezésével, valamint testvéreink és nővéreink befogadásával, kezdve a legszegényebbekkel, megosztva örömüket és bánatukat, reményeiket és nehézségeiket. Ily módon az egyház szentségi jellege hangsúlyozódik, és Isten emberiség iránti szeretetének jeleként az egyház arra hivatott, hogy kiváltságos csatornává váljon, hogy a Lélek élő vize mindenkit elérhessen. Ez megköveteli, hogy Isten szent népe példamutató legyen. Mint tudjuk, a szentség és a példamutatás két kulcsfogalom a II. vatikáni zsinat ekkleziológiájában és Ferenc pápa hermeneutikájában. Emlékezzünk, mennyire szívén viselte a mysterium lunae patrisztikus témáját, vagyis a Krisztus fényének visszatükröződésében, a vele való kapcsolatában látott Egyházat, az igazságosság napját és a nemzetek világosságát.